„Ha csak egy kis esély is van, tartozunk annyival, hogy megpróbáljuk. Bármi lesz is...”
Egy korszak véget ér. Persze, még ezután is ontani fogja magából a képregényfilmeket a Disney - más stúdiókkal karöltve -, de a Bosszúállók: Végjáték-kal lezárul egy fejezet. Egy fejezet, ami a 2008-as Vasember-rel vette kezdetét, majd további húsz filmmel együtt szépen felépült a Marvel Moziverzum (MCU), hogy aztán az első nagy eposz - az úgynevezett The Infinity Saga - a Végjáték-kal lezáruljon.
Az eredetileg két részesre tervezett finálét végül két külön filmre bontották: tavaly már megkaptuk az egyik legjobb Marvel-filmet a Bosszúállók: Végtelen háború személyében, egy évre rá pedig itt a végső összecsapás Thanos és a Bosszú Angyalai között, ami embert próbáló játékidejével (181 perc) megpróbál a hatalmas elvárásoknak eleget tenni, de vajon képesek lesznek minden eddig látott MCU-filmet is túllicitálni?
Maximum csak a maratoni hosszúságával tudja túlszárnyalni a Végtelen háború grandiózusságát. Elsőre talán soknak is tűnhet a három óra, azonban a történet (amit nagyon szépen rejtegettek és amit én sem szeretnék elárulni) van annyira komplex, hogy szépen ki lehessen bontani és lezárni ennyi idő alatt.
Nem egy szokványos blockbustert kapunk a Végjáték-tól, sőt, a film felépítésével jó pár nézőt fognak meglepni, akár pozitív, akár negatív értelemben véve. Hiszen egy közel 300 millióba kerülő filmtől non-stop akcióorgiát várna az ember, ezzel ellentétben a film fele egy karakterközpontú drámaként funkcionál. A negyedik Bosszúállók azonban ezt bevállalta, amiért pedig jár az elismerés.
Míg a Végtelen háború egy fantasztikusan összerakott látványorgia lett, ami azt a csatározást és harcot mutatja be, amit azóta vártunk, hogy Thanost megláttuk a filmvásznon, addig a Végjáték az első másfél órájában szinte a teljes ellentéte az Infinity War-nak.
Egy jóval visszafogottabb, intimebb filmet kapunk, ahol nem a látvány és az akció számít, hanem sokkal inkább maguk, a hősök mögött rejlő emberek és az egymás közötti kapcsolatuk, amit remekül mutat be az első 90 perc.
Aztán persze végül csak beindulnak a cselekmények és onnantól kezdve nincs megállás. A Marveltől megszokott magas fordulatszámon kezd el dübörögni a sztori a végcélja felé, hogy végül egy olyan lezárást adjanak a karaktereknek, a nézőknek és a rajongóknak egyaránt, ami kellő megelégedéssel tud szolgálni mindenki számára.
Persze ebben nagyban közrejátszik a fanservice is, ami tudjuk, hogy a Star Wars - Az ébredő Erő óta nem ismer határokat, de kár is lenne haragudni emiatt, mert elképesztően jól működik a filmben. Nem egyszer volt olyan, hogy annyira jól tudtak hatni a nézők érzéseire, hogy egy-egy jelenetnél legszívesebben mindenki felugrott volna, hogy megtapsolja a látottakat.
Azonban mégsem mondhatnám, hogy ez minden idők legjobb Marvel-filmje. Talán azért, mert már annyira magasak voltak az elvárásaim, hogy azt már nem tudták megugrani, de valószínű inkább azért, mert ez a rész sem mentes a tipikus Disney-s húzásoktól.
Sokáig nagyon jól egyensúlyoznak a dráma és a humor között, azonban ezúttal sem tudják megtalálni a helyes arányt, így néhol átesnek a ló túlsó oldalára. Ehhez pedig hozzá tartozik, hogy ismételten (mint ahogy a Végtelen háborúban Hulk) van egy karakter, akit teljesen kifordítanak saját magából. Egy poén erejéig még működne is, de elhúzzák a film végéig, ahol szinte már kínossá válik.
Végszó
A Bosszúállók: Végjáték ugyan mégsem lett akkora grandiózus finálé, mint ahogy azt sokan várták, de még így is pazar módon zárták le ezt a huszonkét filmes szériát, minden néző és rajongó legnagyobb örömére.
