„Azért ezt mondja az Úr: Ímé, én veszedelmet hozok reájok, a melyből ki nem menekülhetnek, és kiáltanak majd én hozzám, de nem hallgatom meg őket.” - Jeremiás 11:11

Pár évvel ezelőttig nem hiszem, hogy bárki is mondta volna, hogy az addig csak komikus oldaláról ismert Jordan Peele-re egyszer úgy fogunk hivatkozni, mint a borzongatás új üdvöskéjére. Aztán jött a Tűnj el! kritikai és bevételi sikere, azt követően pedig már mindenki arra várt, milyen filmmel rukkol elő legközelebb.

Ezúttal egy család áll a középpontban, akik a tengerpartra utaznak, hogy - elszakadva a mindennapoktól - kicsit kikapcsolódjanak. Az anyuka azonban mégsem tud szabadulni a múlt démonaitól: még gyerekkorában ezen a tengerparton veszett nyoma egy kis időre és egy tükörbarlangban olyan dolog történt vele, amit sosem feled el...

A Mi remekül viszi tovább a Tűnj el! örökségét: ha csak a felszínt kapargatjuk, akkor egy érdekes ötlettel bíró misztikus thrillert kapunk, amin az átlag néző - egyszeri kikapcsolódásként - végül majd jól fog szórakozni (vagy sem). De, ha a felszín alá tekintünk és megpróbálunk mögé látni a dolgoknak, akkor egy sokkal mélyebb réteget és több érdekes értelmezést is kapunk a látottakhoz.

Az biztos, hogy a Mi nem egy könnyű darab. A nézők többsége nem  fog tudni mit kezdeni vele, mivel a rendező új alkotása talán még kevésbé szól az átlagnak, mint a Tűnj el! Ezúttal, ha csak egy egyszerű thrillerként tekintünk a filmre, sajnos kevésbé működik. 

Ugyan egy remek jelenettel indít, de a különös főcím után szinte teljesen eltűnik a feszültség, köszönhetően a folytonos poénkodásnak. A család megismertetésénél még szórakoztató, ahogy a családfőt alakító Winston Duke-on (Fekete Párduc) keresztül elszabadul Peele, azonban ezen a téren kicsit arányt téveszt az író-rendező, ami a feszültség rovására megy.

Hiszen már így is rengeteg furcsa - néhol már nagyon wtf - pillanata van a filmnek, amit még poénkodás nélkül sem biztos, hogy helyén tud kezelni a néző. Viszont, ha ezekhez a zavarba ejtő képsorokhoz még egy-egy poénos beszólás is párosul, garantált a hangos nevetés, aminek valószínű, hogy nem ez volt a célja.

Néhol viszont nagyon betalál egy-egy poén (Fuck Da Police), ami kicsit helyre billenti az egyensúlyt, ezzel is mutatva, hogy annyira abszurd a film alapötlete, hogy az néhol már teljesen komolyan vehetetlen. És ha nem ragadsz le azon, amit szimplán csak látsz a vásznon, hanem megpróbálod megkeresni a miértekre a választ, na ott fog igazán elkezdeni működni a film. 

Mivel a Mi is egy olyan darab, amit ha megnézel, először sok minden nem áll össze, nem tudod egyből értelmezni, hogy mit is láttál. Aztán utána egyre többet pörög rajta az agyad, utánaolvasol a film egyes értelmezéseinek, szimbólumainak, és akkor esik le igazán, hogy mennyire komplex filmélményt is adott Jordan Peele.

A Mi nem csupán egy egyszerű thriller, annál sokkal több. A kérdés: te hogy értelmezed a látottakat? Aki csupán egy egyszerű szórakozásra vágyik, az csalódni fog, aki azonban egy sokkal mélyebb dolgot vár Jordan Peele legújabb filmjétől, az megkapja. Lehet, nem rögtön, lehet, csak egy hét múlva áll össze az egész, de mindenképp érdemes agyalni rajta...