Egy Stephen King könyvet mindig nagy rizikó filmre vinni. Kapunk a könyv elején egy részletes bevezetőt, ami tökéletesen megteremti azt a bizonyos félelmetes atmoszférát, ami a könyv utolsó lapjáig kitart, és el nem ereszti az olvasót. Ezt a dolgot viszont egy filmnél sokkal nehezebb megteremteni és kitartani. Ezért sok más King-adaptáció is csak a közepes szintet ütötte meg (tisztelet a kivételeknek).
Carrie White nem egy szokványos tinédzser. A felettébb visszahúzódó lányt folyamatosan terrorizálják a többiek a suliban, otthon meg a félelmetesen vallásos anyja veri hülyére néha napján. Egy testnevelésóra utáni zuhanyzós incidenst követően Carrie rájön, hogy telepatikus képességei vannak, így amikor egy újabb szívatás áldozata lesz, elszabadul a pokol...
A Carrie legjobban abban hasonlít a könyvre, hogy itt is két részre van bontva: A bál előtti eseményekre és a bál és az azt követő eseményekre. Kezdjük a film első felével...
Ha nem láttam volna a film címét, akkor 5 percig rá sem jövök, hogy mit nézek (főleg úgy, hogy olvastam), mivel az első 5 perc momentumait nem tudom honnan szedték, de hogy a könyvből nem, az biztos. Semmiféle szülésről nem volt szó a könyvben, és még ha élvezetes is lett volna ez a jelenet (de nem volt az), akkor megérteném, hogy miért került bele, de így csak nagyokat pislogtam, hogy mi ez?! És sajnos ez még csak pár perc volt a filmből. Megjelenik Ms. Desjardin, a tornatanár, aki hatalmas kapufa lett. Tommy Rossból egy Alkonyat-koppintásos macsót csináltak, aki a félmeztelen testét mutogatja (szerencsére csak kis időre). És még itt van Margaret White, akinek mazohista hajlamai vannak...
Ekkor kezdtem el sajnálni magamat, hogy már 55 perce rabolják az időmet ezzel a rossz King-adaptációval, mígnem megérkezünk a film második felére: a bálra. Körülbelül ilyenkor juthatott az eszükbe a készítőknek, hogy most már villantani is kéne valamit, mert ez így nagyon gyér és egyszerre csak megihletődtek. (Halleluja!) Innentől kezdve egy olyan élvezetes filmet kapunk, hogy végre kezdjük dicsérni magunkat, hogy eddig kitartottunk, és ezt meg is hálálják nekünk... A bál része valami baromi hangulatos lett, olyan mint a legjobb romantikus tinifilmekben. Remek zenék, jó fényképezések, szép színészek. Majd bekövetkezik a tetőpont, és egy remek horrorfilm veszi kezdetét...
A castingos valamit nagyon benézett, mert körülbelül a legtöbb színész teljesen fura volt. Chloë Grace Moretzet nagyon bírom, de mint Carrie White, nagyon nem passzolt. Legjobban azért nem, mert míg Moretz egy nagyon szép kiscsaj, addig Carrie egy csúfság. Persze próbálta hozni a karaktert, de a film első felében nagyon fura volt. A már említett Judy Greer is nagy mellényúlás volt, mint a keménytökű testneveléstanárnő. Egyedül talán Julianne Moore passzolt, meg a végén már a Tommyt alakító Ansel Elgort is.
Ha csak a második felét venném a filmnek, akkor simán egy jó horrorfilm lehetne, de az előtte való 55 perc hatalmas zagyvaság. Pedig szurkoltam a filmért, mert a könyv is nagy kedvenc. Ha valaki utál olvasni, akkor a Brian De Palma-féle Carriet nézze meg. Összességében elég nagy csalódás lett belőle. Majd talán a következő Stephen King-adaptáció sikerül...
5/10
