„Itt kell hibáznunk lent, hogy ott fent ne hibázzunk!”
Amint felmerül egy készülő produkció mellett Damien Chazelle neve, az már érdekel. Köszönhetően annak, hogy a fiatal filmes bemutatkozó rendezése, a Whiplash maga volt a nagybetűs FILMÉLMÉNY és számomra nem is volt jobb nála 2015-ben. Rá egy évre pedig a tőlem elég távol álló musical műfajában is remekül teljesített, a Kaliforniai álom személyében.
Ez kettőből kettő, így nem is volt kérdéses, hogy a következő filmje, a First Man az idei év egyik legjobban várt filmje legyen. A kritikák imádták, a nézők ismét odáig voltak a látottakért, Ryan Golsing-nak Oscar-díjat emlegetnek, ám a moziban ülve arra kellett ráeszmélnem, hogy teljesen hidegen hagy az, amit a vásznon látok...
Az első ember Neil Armstrong életének 1961 és 1969 közötti éveire koncentrál, amit a NASA-nál töltött és végül azzal zárult, hogy az általa vezetett Apollo 11-nek sikerült a Holdra szállnia. Már ez a felütés is remekül hangzik, mivel a legtöbb rendező, ha a Holdra szállásról készítene filmet, akkor biztos valami látványos blockbuster-t kapnánk, hatalmas pátoszos hangulatba csomagolva, ám itt épp ellenkezőleg történik.
Chazelle filmjének középpontjában nem a Holdra szállás van, hanem az ember, aki végül először lépett a Holdra. Emiatt pedig képes feláldozni a 141 perces játékidő majdnem egészét, hogy bemutassa nekünk Neil Armstrongot, ahogy eljutott az Apollo 11 sikeres küldetéséig. Ez pedig egy bátor döntés a direktortól.
Azonban, ahogy ez szemléltetve van a filmben, amiatt mondhatom, hogy nálam a First Man sajnos nem talált be. James R. Hansen A Life of Neil című könyvéből Josh Singer írta a forgatókönyvet és már itt világossá válik számomra a film egyik legnagyobb hibája. Ugyanis Singer ezelőtt a Spotlight: Egy nyomozás részletei szövegkönyvén dolgozott, ahol hasonló falakba ütköztem: egy számomra nagyon érdekes témát baromi érdektelenül tud megírni.
Singer legtöbb munkája olyan, mintha egy Wikipédia cikket olvasnál, amiben ugyan benne van minden fontosabb dolog, viszont ez elképesztően szárazan van leírva. De sajnos több más megoldásban is kudarcot vallott nálam a film.
Kezdve Linus Sandgren operatőri munkájával, aki míg a Kaliforniai álom-ban valami elképesztően gyönyörűt alkotott, itt viszont baromi zavaró volt minden egyes mozzanata. Nem elég, hogy a forgatókönyv elég száraz, Sandgren az egész filmet úgy vette fel, mintha valami 60'-as évekbeli dokumentumfilm lett volna (nyilván rendezői utasításra), arról nem is beszélve, hogy mindenkinek az arcába mászik a kamera.
Persze, ennek is megvan a funkciója, hogy szavak helyett a mimikával keltsenek érzéseket a színészek, ám ez csak akkor működik jól, ha tényleg azoknál a bizonyos érzéki pillanatoknál vannak alkalmazva, itt viszont a film egésze alatt ez történik. Így egy olyan kevésbé érdekes jelenetnél is Ryan Gosling arcába tolják a kamerát, amikor csak ül a széken és néz előre, vagy a kávéját kortyolgatja.
Az az igazság, hogy egy nagyon érzelmes filmet készítettek, viszont olyan erőszakosan próbálnak meg érzelmeket kicsikarni a nézőből, hogy szinte hallom a rendezőt, hogy a jelenet közbe azt harsogja a fülembe: "Tessék! Itt ez a jelenet. Ryan Gosling sír. Te is sírjál vele! Gyerünk!"
De hogy ne csak a negatívumokról beszéljek. A színészgárda már előzetesen is erősnek tűnt, de azt nem gondoltam volna, hogy pont a kevésbé ismert Claire Foy lesz az, aki magasan lejátszik mindenkit a vásznon. Persze, hálás szerep az övé, de valami elképesztően erős jelenléte van a filmben, és minden percét öröm nézni.
Valamint a film utolsó fél órája az, ami kicsit felhúzta nekem a First Man-t. Ott végre megszűnt minden zavaró tényező, csak a lassú képsorok és a csend van a középpontban, na meg egy olyan Holdra szállás, amitől tényleg kirázza a hideg a nézőt. Ahogy már említettem, nincsen semmiféle hősies ábrázolás, semmi pátosz, csak egy ember, aki végre eléri célját.
Végszó
Kicsit elhúzódott ez a véleménynyilvánítás, de ami a lényeg, hogy Az első ember eléggé nehéz kihívás elé állítja nézőjét. Ha valakit olyan hangulatban kap el, akkor nagyszerű élménnyel lesz gazdagabb, ám a film olyan eszközökkel mesél, ami számomra lehetetlenné teszi azt, hogy élvezni tudjam. Sebaj, nekem megmarad Chazelle előző két, tökéletes filmje.
