„Közeledik a vég, amitől mindig félt. És a vér a maga kezéhez tapad. Ez lesz az utóhatása minden jó szándékának...”

Pár hete már attól hangos a filmvilág, hogy az új Mission: Impossible-film nem csak, hogy jól sikerült, de valami eszméletlen dolgot hozott össze Tom Curise és csapata. Sőt, többen a legjobb akciófilmnek tartják a Mad Max: A harag útja óta, de én azért kicsit mégis szkeptikus voltam ezügyben.

Pont a már említett Mad Max miatt, mivel ott is hatalmas volt a hype, aztán a moziból kijövet kicsit csalódott voltam, hiába volt tényleg marha jó a film, azt a zsenialitást mégsem láttam benne, mint amit sokan állítottak. Aztán elkezdődött az Utóhatás és egy óra után már én is tudtam, hogy ez nem szimplán "csak egy jó akciófilm". 

A Mission: Impossible pont az a filmszéria, aminek minden egyes része eltérő (hála a folytonos stábcserének) és 22 év alatt nem igazán tudott elfáradni, mindig meg tudtak lepni valami újjal, de azt szerintem a készítők sem gondolták, hogy a hatodik résszel nemcsak, hogy elkészül a franchise legjobbja, de megkapjuk az utóbbi 10 év egyik legjobb blockbusterét.

A történet szorosan követi a Titkos nemzet eseményeit, Ethan Hunt tovább üldözi a Szindikátust, ám most már bejön a képbe egy másik terrorista csoport is, valamint három plutónium töltet, amit vissza kell szerezni, mielőtt felrobbantják. A küldetés lehetetlen, de ezt már az IMF csapata megszokhatta...

Christopher McQuarrie három éve készített egy nagyon jól összerakott Mission: Impossible Best of-ot a Titkos nemzet képében, most pedig visszért (a széria történetében elsőként) és egy olyan tömény, de okos, pazar és csavaros forgatókönyvet írt, amit a legtöbb film megirigyelne. 

Ezért van az, hogy a maga 147 percével az Utóhatás ugyan a leghosszabb része a franchisenak, de ebből a néző semmit sem fog észrevenni, mivel az elején felcsavarják a sebességet és egy olyan 2 és fél órás adrenalinbombát kapunk, amitől eldobjuk az agyunkat. 

Emiatt pedig hatalmas taps jár a készítőknek, mivel valami elképesztő munkát végeztek. Rob Hardy gyönyörűen fényképezte végig a filmet, Tom Cruise kaszkadőrjelenetei talán még sosem tűntek ennyire valósnak (márpedig mind az volt!), Eddie Hamilton remek ritmusba vágta a jeleneteket, sőt a finálé olyan feszült lett, hogy szinte már tapintható a feszültség, Lorne Balfe zenéje pedig fantasztikusra sikerült. 

És ha már szóba került Tom Cruise, akinek a neve mára már teljesen egybeforrt a Mission: Impossible-szériával, ezzel a filmmel végképp bebizonyította, hogy talán ő az utolsó igazi akcióhős. 56 évesen még mindig van olyan őrült, hogy beadjon egy HALO-ugrást (amit 106-szor vettek fel), egyik épületről ugorjon a másikra (ami miatt a bokája is eltört), hatalmas sebességgel motorozzon felszerelés nélkül, vagy éppen úgy sprinteljen, mint egy rövidtáv futó. De hát ezért szeretjük és ezért szeretjük a Mission: Impossible-szériát is!

A Mission: Impossible - Utóhatás nemcsak a széria legjobbja, de a kétezres évek egyik legjobb akciófilmje. 147 percnyi adrenalinbomba, ami végig pörög, az akciójelenetek észbontóak, a látvány odaver, Tom Curise pedig még mindig eszméletlen tempót diktál. Az Utóhatás olyan az akciófilmeknek, mint amilyen A sötét lovag a képregényfilmeknek: ez már egy sokkal magasabb liga...!