Az év eleji Sundance Filmfesztiválon bemutatott Örökség hatalmas pozitív visszhangot kapott és egyes újságírók még addig is elmentek, hogy az új évezred Az ördögűző-jévé kiáltsák ki. Aztán megérkezett az első előzetes, ami annyira bravúros lett, hogy minden horrorrajongó legszívesebben már akkor rohant volna a moziba megnézni.

Ari Aster író-rendező bemutatkozó filmje a Graham családról szól, akiket súlyos veszteség ér: meghal a nagymama. A temetés után pedig egyre baljósabb dolgok kezdenek el történni velük, amelyek később tömény borzalomba torkollanak...

Az Insidious: Az utolsó kulcs, a Ghostland - A rettegés háza és a Hang nélkül után ismét egy remek darabbal gazdagodott a horror műfaja, ám Ari Aster másképp közelíti meg a félelemkeltést. Egész egyszerűen fogott egy mindennapos témát - ezúttal a gyászt - és arra épített fel egy két órára húzott lázálmot. 

Amint vége lett a filmnek, az agyam folyamatosan pörgött, próbálta feldolgozni a látottakat és úgy vettem észre, hogy napról napra egyre jobban tetszett az, amit az Örökség-től kaptam. Okos horrorfilm, nem vitás, ami nem fél elmenni egy kicsit művésziesebb irányba, hogy aztán a végén otthagyjon minket a szakadék szélén, minden jótól megfosztva. 

Már az említett Hang nélkül is egy olyan horrorfilm volt, ami nem félt sokszor inkább egy családi drámaként funkcionálni, és igazából ezt teszi az Örökség is, csak sokkal mélyebben és keményebben.

Ari Aster ezt az érdekes történetet első filmes létére nagyon profin meséli el. A film egésze alatt úgy játszik a néző idegeivel, mint a karmester a zenekarral. Iszonyú nyugtalanító végig, mind képileg, mind zeneileg, valamint nem szorul arra sem, hogy néhol, elvétve egy-egy jump scare-rel hozza a frászt az emberre. 

Lassú, de mégis remek tempóban halad előre a cselekmény, hogy a kezdeti drámai helyzetből végül egy olyan rémálom szülessen, amit nem felejt el a néző. A horror-jelenetek remekül fel vannak építve: szép lassú vágások váltják egymást, hogy aztán valami olyat tárjon a szemünk elé, amit még a legrosszabb rémálmainkban sem látnánk viszont. Ez kérem szépen: a színtiszta horror. 

És ami miatt még jobban kiemelkedik az átlag horrorfilmek közül az Örökség, a színészi játék. A családanyát alakító Toni Collette talán még sosem volt ilyen jó. Zsigeri játéka egyszerűen kikezdhetetlen, végig ott van benne az a bizonyos kettősség, amit a szerep megkövetel. 

Collette mellett pedig Alex Wolff az, aki hatalmas felfedezése a filmnek. Rég láttam ennyire hiteles alakítást horrorfilmben, minden egyes megmozdulása természetesnek hat, és némely jelenetnél szinte tökéletesen visszaadja azt az őszinte viselkedést, ami valójában történhet.

Nem lesz könnyű menet az Örökség, de az biztos, hogy a megnézése után még sokáig emlékezni fogunk rá. Ari Aster rendezői debütálása erős darabra sikerült, amit a pazar színészi játék még magasabbra emel. Eddig simán az év horrorfilmje!