Közel hét évet kellett várni, hogy Robert Langdon professzor ismételten nyomozzon a filmvásznon. A 2006-os A Da Vinci-kód és a 2009-es Angyalok és Démonok után először Dan Brown Az elveszett jelkép című könyvét próbálták meg adaptálni, ám a munka során a készítők belátták, hogy ez filmként kevésbé lenne élvezetes, így pont kapóra jött, hogy abban az évben adta ki az új Robert Langdon-könyvet Brown, az Infernot, amivel már sokkal könnyebb dolguk volt. Elvileg már tavaly decemberben bemutatásra került volna, ám a Star Wars: Az ébredő Erő hatalmas érdeklődése miatt jobbnak látták, ha a következő évre csúsztatják.

Robert Langdon professzor fejfájással és amnéziával ébred egy kórházi ágyon. Még magához sem tért, már valaki el akarja tenni láb alól. Egy csinos, fiatal doktornő segítségével elmenekülve egy jelre bukkan, ami Dante Isteni színjátékához készült festményillusztrációhoz vezet. Így újra nyomozásba kezd - ezúttal a doktornővel – hogy kiderítse, mi köze ehhez egy milliomosnak, aki egy vírust készített az emberiség felének kiirtására…

Az Inferno nem a lassan építkezős thrillerek sorát fogja gyarapítani, mint A Da Vinci-kód, amit az első jelenetsor – ami egy üldözés - is remekül szemléltet. A készítők megmaradtak az Angyalok és Démonok magas fordulatszámon pörgő tempójánál, aminek köszönhetően minimálisra redukálták le a filmbeli üresjáratok számát.

Nem kétséges, az Inferno remek tempóval rendelkezik, ám a film végéhez közeledve már nem bírták ki a készítők, hogy ne jutassák eszünkbe, hogy a néző azért mégiscsak egy Hollywood-i filmet néz, így bedobnak egy nagyon gyenge szerelmi szálat, aminek végül is semmilyen funkciója nem lett a végére, de arra tökéletes, hogy kizökkentse a ritmusából a filmet.

Ami addig egészen jól működik, pont úgy, mint ahogy azt egy Robert Langdon-kalandtól elvárunk: menekülés, sok okfejtés és nem mellesleg egész jó fordulatok, amit ezúttal remekül kinéző rémálom jelenetekkel egészítenek ki, ami pazar módon tükrözi vissza Bottichelli Dante Isteni színjáték című művéhez készült illusztrációsorozatának hangulatát. Aztán vége a filmnek és akkor tudatosul a nézőben, hogy átejtették.

A film legnagyobb hibája, hogy olyannyira átírták a könyv cselekményét, hogy az a végére csak egy jó tempójú, de tipikus thriller lett. A könyv fő mondanivalója kiveszett belőle, a lényeg hiányzik, és a nézők - az előző két résszel ellentétben - nem hogy elgondolkodva, de eléggé csalódottan távoznak a moziból.

Valamint Ron Howardnak sem sikerült most az akciójelenetek rendezése. Pedig azért volt már rá példa, hogy egészen jól helyt tudott állni ezen a téren is (Rush – Hajsza a győzelemért), itt viszont inkább a mai trendnek megfelelően, követhetetlen, agyonvágott képsorokat kapunk, ami elég erőtlenek voltak.

Az Inferno egy pörgős thriller, ami néhol elég hatásos és erős képekkel dominál, de a végére annyira középszerű lesz, hogy mire kilép a néző a teremből, már nem is emlékszik, hogy mit látott. A könyv témáját csupán minimálisan járja körbe, de nem fektet rá nagy hangsúlyt, így végül is csak az veszett ki belőle, ami a lényeg lenne.   

6.5/10

5/10