„Nem lehet igazából Szoba, ha nyitva van az ajtó.”
Emma Donoghue öt éve megírt, azóta számos díjat elnyerő regényét, A szobát az írónő elmondása szerint a 2008-as Fritzl-ügy ihlette. 8 éve derült ki egy férfiról, hogy 25 éven keresztül tartotta fogva saját lányát a pincéjükben, akinek 7 gyermeket is nemzett. Egy csodás véletlennek köszönhetően meg tudott szökni a nő gyermekeivel és most új személyazonossággal élik életüket.
Az írónőt is megérintették az események, és ez alapján írt egy fiktív történetet, amit a valóság ihletett. Lenny Abrahamson egy évvel a Frank című filmjének kritikai sikere után készítette el a könyv adaptációját az írónő saját maga által írt forgatókönyvéből, ami után újabb sikereket értek el és joggal lettek jelölve többek között a Legjobb film Oscar díjára.
Joynak és kisfiának, Jacknek már több, mint 5 éve egy szobává alakított fészer szolgál lakhely gyanánt. 6 éve egy férfi elrabolta a nőt és egy fészerben tartja fogva. Jack ott született és ott nevelkedett, így semmi tapasztalata nincsen a külvilágról. Egy alkalommal a nő elhatározza, hogy megszöknek onnan...
A történet tudatában egy kemény drámára számít a néző, amit meg is kap, ám az első pár percben mégsem ez áll a középpontban, ami kellemes meglepetésként hathat a nézőre: Anya és fia "reggeli rutinjának" lehetünk szemtanúi, és az elkeserítő környezetet figyelembe se véve pár tornagyakorlattal kezdik a napot. Apróság, ám mégis olyan hatásosan tudatják a nézővel, hogy Joy ennyi év után sem tört meg, és próbálja a legjobbat kihozni a helyzetből, valamint fiának a lehető legtöbbet adni.
Ám a kezdeti boldogság hamar szerte foszlik, amikor szembesülünk a valósággal és onnantól a film végéig a dráma kerül előtérbe. A film első órájára egyfajta kamaradarabként is lehet tekinteni. Az egész a címben szereplő szobában játszódik a két főszereplővel. A kötött helyszín végett az ő vállukon nyugszik a film egésze, amivel tökéletesen megbirkóznak. Brie Larson és Jacob Tremblay zsigerekig hatoló alakítást nyújt, de legfőképp a 10 éves Tremblaynak jár a dicséret, hiszen a könyvből adódóan, itt is az ő szemszögéből láthatjuk az eseményeket, így rajta van a legfőbb hangsúly.
Annyira nagy hatást gyakorol a bezártság a nézőre (tudatán kívül), hogy a szabadulást bemutató percek pillanatok alatt olyan mélyen megérintenek minket, hogy könnyen könnyek szöknek a szemünkbe. De nem csak ez alkalommal, hanem folyton folyvást felbukkannak olyan pillanatok, ami miatt hamar elérzékenyedik az ember.
Mivel leginkább a két főszereplőre koncentrál a film, a mellékszereplők csupán felszínesen vannak érintve, ami ez esetben tökéletesen érthető, ám a többieknél kicsivel nagyobb hangsúlyt kapó nagymama, Joan Allen alakításában valami fantasztikus. Remek összhangban van végig a főszereplőpárossal, és nem egy jelenetben játszik hatalmasat.
A film nagyobb pozitívuma nem mellesleg a hangzásvilág. Nem viszik túlzásban a filmzenék felhasználását, csupán akkor használják, amikor tényleg igényli a jelenet, a többi esetben a őrjítő csend miatt válnak még hatásosabbá egyes jelentek.
A szoba egy közel két órás, semmi hatásvadászatot nem tartalmazó, kemény dráma, amit a valóság ihletett. A színészek a tőlük várható legjobb alakítást nyújtják, valamint Lenny Abrahamson Fincher után ismét megmutatta, hogy kell egy fantasztikus könyvből ugyan olyan csodálatos filmet készíteni.
9/10
