„Mire gondolsz? Jól érzed magad? Hogy jutottunk idáig?"
A Holtodiglan premierje majdhogynem piros betűs napként volt számom tartva a naptáramban (csakis ünnepi szempontból). Ennek legfőbb oka, hogy az egyik kedvenc rendezőm, a zseniális David Fincher új filmjéről van szó, aki egy 2012-es sikerkönyv, a Gone Girl filmadaptációját választotta következő projektjének. Így értelemszerűen az első dolgom volt megszerezni a könyvet, majd elolvasni, amit könnyen nevezhetnék az utóbbi idők egyik legjobb könyvélményemnek. Ehhez a sztorihoz nem is választhattak megfelelőbb embert Finchernél és a várakozásomat fokozta, hogy a könyv írónője, Gillian Flynn írja a film forgatókönyvét is. Az alapanyag adott volt egy újabb zseniális filmélményhez…
Nick Dunn az ötödik házassági évfordulójukon arra ér haza, hogy a ház üres, feleségét sehol se találja és dulakodás nyomai találhatóak a nappaliban. A rendőrség elsőként a férjet veszi górcső alá, aki egyre gyanúsabban kezd el viselkedni és a nyomozás során felszínre kerülnek a pár félelmetes, sötét titkai...
Elsőre talán soknak tűnhet a bő 150 perces játékidő, de megnyugtatok mindenkit, hogy olyan tömör maga a film cselekménye, hogy a remek tempóban megvágott film jeleneteinek váltakozása még így is annyira pörgősre sikeredett, hogy a néző nem igen fog az órájára nézegetni. És ennek legfőbb oka Gillian Flynn, aki saját sztoriját remekül ültette át a nagyvászonra és ügyelt arra, hogy a film – csak úgy, mint a könyve – elejétől a végéig lekösse a nézőt. Bevallom, hogy a könyv olvasása utána még gyorsnak is éreztem a filmadaptációt, így számomra hamar elment ez a 2 és fél óra.
Tökéletesen látszik Fincher kézjegye a Holtodiglanon, hiszen a tőle megszokott rideg, sötétebb hangvétel jellemző erre a munkájára is. Persze itt-ott belesző egy kis feketehumort is, de csupán annyit, amennyitől még bűnösebb élvezet lesz maga a film. A színészei megválasztásában sem nyúlt mellé, sőt. Ben Affleck szinte tökéletes volt Nick Dunn szerepére, csak úgy, mint a hitvesét alakító Rosamund Pike, aki olyan könnyedséggel hozta többrétegű karakterét, hogy szinte a hideg rázott tőle. Sőt még Carrie Coon (Margo) alakítása is nagyon erősre sikeredett.
Kicsit féltem, hogy hogyan tudják majd megoldani magát, a könyv szerkezetét és az idősíkok váltakozását, de kétségeim 5 perc után el is tűntek, mert játszi könnyedséggel oldották meg, sőt a regény főbb gondolatait is remekül átültették a vászonra, amik sokszor eszünkbe fognak még jutni a film után, hiszen majdnem miden párkapcsolatban felmerülnek ezek a kérdések, amikre pontos választ sose fogsz kapni.
Úgy érzem a legjobb kezekbe került ez a sztori, és David Fincher egy újabb remek, elgondolkodtató filmet készített. Szerintem kihozta a maximumot ebből a történetből és az év egyik legkülönlegesebb filmélményét kaptuk. Tudom ajánlani a film után is a könyv elolvasását, mivel rengeteg olyan háttérinfót tudhatunk még meg, amit sajnos a filmből nem fogunk és még így is egy remek szórakozást garantál.
8/10
