„Na, hát erről van szó, öregem! Csontrepesztő, nagy, hangos, gyors. Figyeld a nézőket! Figyeld a szemüket! Mind csak úgy ragyog. Ők ezt zabálják, a vérontást meg az akciót, nem ezt a lassú, pofázós, elmélkedős ganét…”
És mennyire igazuk van a készítőknek. Az emberek többsége átlagos moziba járók, akik legtöbbször szórakozás céljából ülnek be egy-egy filmre. Azért, hogy kikapcsolódjanak és egy kicsit távol kerüljenek a mindennapoktól. Nekik készülnek a látványos blockbusterek, a romantikus filmek vagy a vígjátékok. Ezzel nincs is semmi baj, de ők nem fogják szeretni a Birdmant. A Birdman azoknak fog tetszeni, azok fogják imádni, akik érdeklődnek a filmkészítés iránt, akik tisztában vannak a filmkészítés hátterével, a színészekkel, a filmkritikusokkal, az újságírókkal. Akik szeretnek gondolkodni egy filmen akár több napot át, és nem riadnak vissza egy kis metaforikus körítéstől sem…
Riggan régen ünnepelt sztárnak számított Hollywoodban. Készített egy sikeres Birdman-trilógiát, majd utána neve feledésbe merült, és azóta is várja, hogy a média újra kegyeibe fogadja. Utolsó lehetőségként elkészíti, a Miről beszélünk, amikor a szerelemről beszélünk? című Broadway-darabot, amit ír, rendez és szerepel is benne. Tudja jól, ha ez nem sikerül neki, akkor nincs több esélye...
Az egyik legnagyobb erénye a filmnek a pazar szereposztás. Michael Keaton - aki Golden Globe-díjat is bezsebelt ezért az alakításáért – teljesen beleélhette magát a szerepébe - ilyen szempontból eléggé önihletésű karakter - hiszen magát kellett csak játszania. Ám én mégis úgy érzem, hogy a csapatból talán az ő színészi teljesítménye volt a leghalványabb. Nincs mit szépíteni, a mellékszereplők ellopták előle a showt. Legfőként Edward Norton, akit szinte az összes jelenetében öröm nézni, látszik rajta, hogy ezt a szerepet mintha rászabták volna. Zack Gallifianakis is élvezetes alakítást nyújt apróbb, nyúlfarknyi szerepében, sőt még Emma Stonenak is akad egy-két komolyabb jelenete.
De amitől legfőképpen élvezetes tud lenni a Birdman, az Emmanuel Lubezki operatőri teljesítménye, akinek kamerája együtt él, lélegzik és mozog a színház falai között a színészekkel. Olyan intim környezetet teremt kamerájával, amitől úgy érezzük, mintha mi is ott lennénk a színházban, mennénk azokon a szűk folyosókon és részesévé válnánk ennek a pár napnyi sürgés-forgásnak. Erre még rátesznek egy lapáttal a film vágásai, amik nagyon ritkán történnek meg, és akkor is a sötétben, így olyan, mintha egy 2 órás, vágás nélküli filmet néznénk.
Negatívumként talán a film zenéjét tudnám felhozni. Antonio Sanchez dobolós scoreja ugyan remekül tartja a jelenetek között tapintható feszültséget, ám a film közepétől kicsit idegesítővé válhat, és ronthat az élvezeti faktoron. A legjobb, amikor a dobot felváltja egy zongora és hegedű által játszott, szívszorító ballada.
Ami fontos, hogy ez egy nehezen fogyasztható alkotás. Lehet, hogy elsőre nem is nyeri el a tetszésedet, és kell pár nap, hogy rendbe tedd a film gondolatait a fejedben (velem is így volt), de másodszori megtekintésre (is/már) remek szórakozást nyújt a film szerelmeseinek.
A Birdman remek karikatúrája Hollywoodnak. Jól időzített poénokkal és elrejtett utalásokkal szólnak be a mai filmes trendeknek. Érdekes gondolatok tartalmaz a színházi- és filmszínészetről, a hírnévről, és a szakmáról. Alejandro González Inárritu okosan meglátta a témában rejlő potenciált és készített egy nem mindennapi filmet belőle.
8/10
