„Egyesek úgy vélik, hogy a szörnyűségek, amiket képzeletben elkövetünk, azok a legbelsőbb vágyaink, amelyeket nem élhetünk ki a kontrollált társadalmunkban. Ezért művészet révén fejezzük ki őket. ”

Mielőtt valaki megtekintené A ház, amit Jack épített című filmet, fontos, hogy tisztában legyen azzal, hogy ez a dán Lars von Trier új filmje, aki íróként és rendezőként olyan érzelmileg megterhelő filmeket jegyez, mint a Hullámtörés, a Táncos a sötétben, a Dogville - A menedék, az Antikrisztus, vagy A nimfomániás. 

Az elég megosztó filmjeiről elhíresült botrányhőst 2011-ben kitiltották a világ legnevesebb filmfesztiváljáról, Cannes-ból, miután nácinak vallotta magát és kijelentette, hogy szimpatizál Hitlerrel. Azonban a filmvilág megbocsátott neki és új filmjét ismét Cannes-ban mutathatta be, ám a vetítésről a nézők fele felháborodva távozott, akik viszont bent maradtak, állva tapsolták meg a filmet.

Ebből is látszik, hogy A ház, amit Jack épített ismét egy megosztó filmre sikeredett, ami eléggé embert próbáló darab, de ha van gyomrod hozzá és kellő türelmed, akkor egy olyan filmélményre válthatsz jegyet, amit nem biztos, hogy egyhamar elfelejtesz (jó és rossz értelembe véve). 

A film Jackről szól, aki házat épített egy másik férfinak mesélve mutatja be sorozatgyilkossá válásának történetét. A hetvenes, nyolcvanas években 12 esztendőn át szedte áldozatait, egyre kegyetlenebb módon, amiből a film során öt fontosabbat mesél el részletesen. Ezáltal ismerhetjük meg magát, Jacket és a filozófikus elmélkedését, magáról a gyilkolásról...

Kezdeném azzal, amire az olvasó legjobban kíváncsi: a film valóban elég brutálisra sikerült, néhol már elég szélsőségesen ábrázolva a gyilkosságokat, de szerencsére sosem csapnak át öncélúságba ezek a jelenetek. Lars von Trier ezúttal sem fogta vissza magát, de szerencsére nem esik át a ló túlsó oldalára, így végig lehet nézni a filmet, de persze magasra kell emelni az ingerküszöbünket. 

A rendező azonban ezúttal már elhagyta a mélyen depresszív hangulatot és helyette inkább egy sokszor elég groteszk iróniával átitatott sötét humorral fűszerezi meg az egyes jeleneteket, ami folytán a néző sokszor zavarba ejtően nem tudja, hogy nevessen azon, amit lát, vagy inkább elborzadjon. És emiatt egy olyan hangulati kettősség jellemzi Jack történetének elmesélését, ami miatt egy nagyon egyedi filmet kapunk. (Elég csak megnézni az előzetesét.)

A film - a rendezőtől megszokottan - fejezetekre van bontva, ami egy-egy gyilkosságot mesél el, ezalatt pedig a címszereplő és a magát Verge-nek nevező férfi dialógusát hallhatjuk egyfajta narráció gyanánt, ami egy plusz réteget ragaszt az egyes jelenetekre. 

Ez a megközelítés pedig mondhatni fantasztikus, mivel így olyanná válik a film, mintha egy audiokommentárral néznénk az egészet. Míg Matt Dillon narrációja által beleláthatunk egy sorozatgyilkos fejébe, és gondolataiba, addig a Bruno Ganz által játszott Verge hangja magát, a nézőt képviseli, aki próbál magyarázatot találni Jack tetteire. 

És ha ez nem lenne elég, akkor a film végén teljesen elszabadul von Trier és egy olyan párhuzamot von a cselekmény és egy másik dolog (SPOILER miatt általánosítva) között, hogy még akkor is üt, ha azt már a film felénél sejteni lehetett. Annyit azért elárulhatok, hogy a vége valami eszméletlenül szépen néz ki.

Végszó

Bár kicsit féltem attól, hogy Lars von Trier ezúttal sem tud hatni rám, de A ház, amit Jack épített egy elképesztően brutális, bizarr, groteszk, de mégis a maga módján egy zseniális alkotás. Persze, a nézők 90%-a meg fogja vetni ezt a filmet, de ha elég nyitottnak érzed magad egy két és fél órás érzelmi hullámvasútra, akkor ne hagyd ki az év egyik legkülönlegesebb filmélményét!