A spanyol száramzású rendező, Jaume Collet-Serra nem kisebb vállalkozásra szánta el magát, mint hogy új életet leheljen egy egyre kevésbé komolyan vehető műfajba: a cápás horrorfilmekbe. A szebb időket is megélt cápás mozik ma már egyre jobban a nevetség tárgyává váltak, köszönhetően az Asylum stúdió ZS-kategóriás "műveinek" (Sharknado quadrológia, Sharktopus, Dinnoshark...).
Eleinte Louis Leterrier (A szállító 1-2, A nyakörv, Szemfényvesztők) rendezhetett volna filmet Anthony Jaswinski forgatókönyvéből, ám a studió nem akart nagy rizikót vállalni a projecttel, így csak kisebb költségvetést (17 milliót) szavaztak meg a filmnek, ami miatt Leterrier ki is szállt a rendezői székből. Helyére a már említett spanyol direktor került, akinek viszont remek ötlete támadt: rendezzenek egy kamaradarabot egy nagy fehér cápával...
Nancy édesanyja halála után, otthagyva az orvosi főiskolát, anyja kedvenc tengerparti helyére menekül, hogy ott kicsit egyedül lehessen, rendezhesse a dolgokat magában és nem mellesleg szörfözzön egy kicsit. A nap vége felé azonban megtámadja egy fehér cápa, ami miatt Nancynek egy zátonyra kell felmenekülnie. A cápa azonban nem tágít, a dagály hamarosan megérkezik, a part meg csak 200 méterre van...
Ami miatt kimondottan élvezetes tud lenni ez a 90 perces, szinte egy helyszínen játszódó mozifilm, az a nem mindennapi operatőri munka miatt van. Ez az érdem pedig a szintén spanyol származású, Favio Martínez Labiano opeartőré, aki kiváló munkát végzett. Az első fél óra szinte olyan, mintha nem is egy filmet néznénk, hanem egy tökéletesen megszerkeztett videóklippet, majd minél jobban fokozódik a cselekény, annál szürkébb és sötétebbé válik a látványvilága.
Egy kamaradarabnál mindig fontos, hogy erős forgatókönyvvel rendlekezzen és hogy olyan színészeket lássunk, akik végig hitelesek tudnak maradni a vásznon. Ha az egyik megvan, akkor az már mondhatni, fél siker.
Blake Livelyt bedoták a mélyvízbe (haha!) ezzel a szereppel, mivel ez az első olyan film, amit leginkább az ő nevével adnak el. Élt is a lehetőséggel, hiszen megfelelően helyt tudott állni és végig uralni tudta a vászont.
A viszonylag kezdő forgatókönyvíró, Anthony Jaswinski ügyesen épti fel a főkaraktert. Meglepően realisztikusan meséli el a történetet és néha-néha bedob egy olyan szituációt, amitől mégtermészetesebbé válik Nancy karaktere.
Azonban ez az ügyesség nem tart ki a végéig, ami kicsit fájó is, mivel csak a játékidő utolsó 20 percében veszti el realitását a film. A 65 perc körül történik egy törés, és onnantól kezdve egyre jobban hollywoodiasodik az egész, hogy aztán egy hatalmas giccshalmazba fulladjon.
A zátony egy meglepően élvezetes túlélőfilm, ami a maga realisztikus megoldásaival sokáig hihető tud maradni, majd a végére sajnos rá kell döbbenünk, hogy végül is, ez is csak egy Hollywood-i film.
7/10
