„A következő klasszikus” - Danny Leigh, Film 2015
Hogy valójában az-e? Az majd évek múlva kiderül, de hogy nagyon hasonlít azok hangulatára, az biztos. A kritikusok dicsérik, a magyar nézők többsége nem szereti. Akkor most egy mélyebb tartalmú erős horrorfilmről van szó? Vagy csak pusztán művészinek szánt gyenge próbálkozásról? Szerintem nézőpont kérdése. A film megítélése talán attól függ a legjobban, hogy milyen a horrorfilmek iránti érdeklődésed…
Jay egy egyéjszakás kalandot követően partnerétől megkap egy szexuális úton történő fertőzést, ami következtében valami folyton a nyomában van, és addig nem nyugszik, amíg meg nem fertőz mást vagy meg nem öli a lányt…
Emlékszem, hogy ha talán nem is az első, de mindenképpen meghatározó horrorfilmes élményeim közé sorolhatnám a Rémálom az Elm utcában-t, a Cápát, a Psycho-t vagy a Halloweent. Ezek a filmek utólag is kihatnak a saját horrorfilmes ízlésemre, így egy olyan alkotás, ami ezeknek a klasszikusoknak próbál méltó utódja lenni, és kicsit visszarepít gyerekkorom kedves félelmeihez, rám nagy hatással tud lenni.
Így nem is tagadom, hogy már a film első jelenete enyhe nosztalgikus érzéssel fogott el. Maga a kép minősége is ezt próbálja tükrözni, amikor egyáltalán nem tiszta, kicsit 80-as évekbeli filmek hangulatát keltő képek váltják egymást. Majd megszólal Richard Vreeland Carpentert idéző szintetizátoros őrülete, ami a film végéig talán egyszer kétszer enged ki karmai szorítása alól. És talán ez a szerzemény emeli még nagyobb magasságokba a Valami követet.
A filmről egyből látszik, hogy alacsony költségvetéssel dolgoztak, akár a Psychon vagy a Halloweenen, ami cseppet sem von le az élvezeti faktorból, sőt inkább adott hozzá. Naturalisztikus képei eltérnek a jelen korban született horrorfilmektől, és sokkal intimebb kapcsolatot alakít ki nézőivel a hétköznapi környezet és ezzel könnyen eléri, hogy akár a karakterek helyébe tudjuk képzelni magunkat.
David Robert Mitchell író-rendezőnek nem a néző megijesztése a célja filmjével, hanem a régi klasszikusakat idéző módon a néző folytonos lelkiterrorban tartása. Ezt nem hirtelen felugró pillanatnyi sokkot okozó jelenetekkel szándékozik megteremteni, hanem a lassú, kicsit művésziesen elnyújtott képekkel, a mesterien pulzusszámot növelő dallamokkal, a nagybetűs sejtetéssel és a többféleképpen értelmezhető mondanivalójával.
Többnyire ezek azok a jellemzői a Valami követnek, amik nem csak kiemelik az átlagból, de talán méltó módon követheti a régi klasszikusokat. Amiben 100% biztos vagyok, hogy ez a film akkor nyújtja azt az élményt, amit az alkotó át akar adni a néző számára, ha sötétben, nagy hanggal és nagyvásznon nézi az illető. Akik a régi horrorfilmek szerelmesei és imádják a 70-es, 80-as évekbeli filmeket/horrorokat azoknak bátor szívvel ajánlom!
8/10
