Rövid történet:
Isaac Davis, a sikeres vígjátékíró otthagyja televíziós állását, csak azért, hogy minden idejét a regényírásnak szentelhesse. Ám írás helyett inkább megpróbál magyarázatot találni elhibázott életére és a nőkkel való szerencsétlen kapcsolatára. Egyelőre nem sok eredménnyel. Felesége, Jill elhagyja, hogy végre összeköltözhessen leszbikus szerelmével. Isaac szerelme, a középiskolás Tracey szintén szakít vele, mert még fiatal és tanulni akar. Mary, a túlképzett és túl neurotikus újságírónő pedig, akit a legjobb barátja mutat be neki, pont olyan, mint ő, épp ezért elviselhetetlen.
Vélemény:
Woody Allent mindenki ismeri és akkor azt is tudja, hogy van egy rendkívül egyedi stílusa. Nehéz leírni, hogy pontosan milyen. Talán a fanyar humor, a laza, kicsit spontán stílus és a folyamatos duma az, ami legjobban leírja az embert. Így van ezzel ebben a filmben is, amely nem nagyon lóg ki életműveiből, maximum azzal, hogy rendkívül jól sikerült. Hollywood egyik legnagyobb figurája azzal a ritka skillel rendelkezik, hogy nemcsak ír és rendez filmet, de kiválóan is színészkedik. Az ilyen alakok nem hemzsegnek Hollywoodban, talán még Orson Welles vagy Charles Chaplin az, aki hasonlóan van ezzel.
A Manhattan egy tipikus Woody Allen film. Egy városban játszódik, kevés fontosabb szereplővel és apró felmerülő problémával. A szerelem, a férfi-női kapcsolatok és az ezekkel járó konfliktusok azok, amelyek megadják a történet vázát. A helyszín, a város gyönyörű és hangulatos, mind a sétálóutcák, mind maga a látvány. A színészek is kiválóak, de természetesen nem ez a film legnagyobb erőssége, hanem, mint mindig a forgatókönyv. A párbeszédek zseniálisak. Persze Woody Allen messze saját magának írta a legtöbb szöveget, gyakorlatilag végigbeszéli a filmet, de ezt nem lehet megunni. Olyan rendkívül szórakoztató már az, hogy csak hallgatja az ember ennek a zseninek a beszólásait, hogy az valami hihetetlen.
Mindent összevetve egy talán különösen jól sikerült alkotás Woodytól, érdemes megnézni, de nem kell tőle várni a megváltást, nem ír filmtörténelmet, nem is reformálja meg a filmművészetet, egyszerűen „csak” egy gyöngyszem a sok közül.
