Vámpírmama (Gemma Arterton) és vámpírlánya (Saoirse Ronan)városról-városra, panelből-panelbe menekülnek elitista vámpírtársaik elől. Az anya már évszázadok óta a térdén vagy a hátán keresi a kenyerét, (Értsd: k*va.) a lánya pedig mindennél jobban szeretne normális életet élni, és elmesélni titkát – hogy kik is ők – a világnak. Mikor aztán egy napon elmeséli iskolatársának, egy halálos betegségben szenvedő fiúnak a történetét,  a továbbadott titok mozgásba lendíti a cselekményeket.

Horror film?

A Byzantiumot ugyan horrorként igyekezték népszerűsíteni, mégis nehezen fedezhetőek fel benne a klasszikus horror elemek, jóllehet egyes jelenetek valóban borzongatóan hathatnak a nézőre. Aki viszont e modern Fűrész éra futószalag-horrorjainak cizellált vérfürdőit keresi, az óriásit fog csalódni. Szintén csalódni fognak a Trasformers, az Amerikai nindzsa 27, és a szállító 2000, megszállott módon leállni nem tudó, cselekmény és giccsdús mozikon edződött férfiak. És sajnos azok is csalódni fognak, akik egy jelenkori, ’átlagos’, habkönnyű, cuki-vámpíros bullshit láttán felajzott tini barátnőjük bugyogójában kívánnak matatni. A Byzantiumban ezek egyike sincs meg: itt nincsenek jóarcú vámpírfiúkák, sem obszesszíven lüktető, mozgalmas cselekmény; és vérfürdő is csak egyszer-egyszer, mutatóba’, jó félóránként csúszik be.

Akkor mégis miért nézzem meg a filmet?

Egyesek feszült izgalommal várták, hogy az egyébként nagyszerű Neil Jordan miféle vámpír mozit hoz össze nekünk ismét . Ő rendezte ugyanis a kultikus Interjú a vámpírral című 95-ös filmet, amit sokan azóta is, – joggal - a műfaj legjobbikának tartanak.  Akik ugyanazt várják Byzantiumtól, mint elődjétől, azoknak rossz hírem van: nem ugyanaz! Az interjú a vámpírral fennkölt, barokkosan uras, ám dekadens atmoszférájától, patinás helyszíneitől, szépirodalmiasan emelkedett hangvételű narratíváitól fájó szívvel búcsút veszünk. Amit a helyébe kapunk, az jórészt nem túl kecsegtető: brit panelházak, rozsdás hajótemetők, dokkok, káposztaföldek, agonizáló vámpírok, kuplerájjá avanzsált ódon panziók, sunyi képű stricik. Ám mindezek ellenére, az atmoszféra mégis szerethető marad. Gyönyörű színekkel operál: például a vér ábrázolása mindig elbűvölően mély, élénk, magnetikus hatású, jelezvén, hogy milyen addiktívan oda van érte egy vámpír, hogy milyen szédítő hatással van rájuk. A tájak, a szürke-ködös angliai külvárosoktól eltekintve, megigézőek.

 A Byzantium erőssége ugyanaz, mint elődjéé: a régi korok világának, korszellemének cenzúra nélküli felfestése, gyönyörű képsorokon keresztül, csak annyi a csel, hogy az Interjú a vámírral-ban ez sokkal hangsúlyosabb volt, lévén ott szinte az egész történet egy ilyen reminiszcencia: egy nagy, dinamikus interjú. Kicsit lesarkítva: A Byzantium csak azokban a minőségekben jó, amit az Interjú a vámpírral adott neki kölcsön.

A kerettörténete nem olyan lebilincselő, mint a benne levő visszaemlékezések, de mégis a két egység szervesen összetartozik, jóllehet e reminiszcenciák nélkül, egy lapos, átlagos filmet kapnánk.

Miben tér el egy átlagos vámpír mozitól a Byzantium?

1)      Ez a film nem az akcióra, és a vámpírok erősségeire, képességeire épít. Ilyesmit ritkán, sőt szinte egyáltalán nem találunk a filmben. Amit viszont kapunk: emberi sorsok, döntések, érzések hatásos, életszerű megformálása. Önálló, ’vámpírkodás’ nélküli drámaként is egy jó közepes alkotás lenne.

2)      A standard vámpír képességek közül szinte random válogattak a film megalkotói, egyes, a vámpírokhoz kötött alapjellemzők (mint például a vámpírfogak, vagy a félelem a naptól) teljesen hiányoznak. Ennek ráadásul funkciója is van; arra akarja felhívni a figyelmet, amit a film többször is kifejez: a vámpírlétnek egyetlen elidegeníthetetlen minősége van: az időből való kiragadottság, a lelkük, az énjük elforgácsolódása az öröklétben. Gyakran látjuk a filmben a vámpírlányt, amint azt tapasztalja, hogy keveredik a múltja és a jelene. Az emlékeket jelenvalónak éli meg, és ettől gyakran szenved is.

3)      Olyan világba kalauzol bennünket, ahol csak egy kismaroknyi vámpír él. Egy testvériség, ahogy ők nevezik magukat. A kör szint sohasem bővül, ez egy igen zárt, titkos közösség. Céljuk nem igazán az örök életre és az arra való szüntelen sóvárgás, hanem az erő ahhoz, hogy megbüntessék a rosszakat.

Amiért megéri megnézni:

A film egyéb finomságokat is felvonultat. Figyelj például a feminista (vagy éppen hím soviniszta) vetületére. Például a szajha vámpíranya haragjára a férfiak iránt, vagy arra, hogy a vámpírtestvériségbe nem léphetnek be nők, illetve, hogy nők nem teremthetnek.

Ezen kívül a film olyan részletekre is figyelt, mint a kerettörténet egybecsengése a mondanivalóval: a bordélyház, és a kurvák, melyek szinte állandó elemei a filmnek, rímelnek a vámpírlétre: a kurva testét adja el (s azon keresztül a lelkét is); a vámpír pedig a lelkét. (Ez utóbbit többször ki is mondják a filmben.) Az ilyen egybecsengések jelentősen felfokozzák a film koherenciját.

A film másik lényeges mondanivalója, hogy noha ilyen üres létre ítéltettünk, de döntenünk kell, és szüntelenül megújulni. Ezt a vámpíranya folyamatosan elhibázza, több száz éven keresztül megmarad őszinteségre képtelen utcalánynak (többször is szembesítik ezzel: „Hát sosem tanulsz semmit, te hitvány?”); míg a vámpírlány fejlődni akar, s ezáltal nyeri el lelkét.

Amiért nem éri meg megnézni:

A náthás, depresszív, angol légkör igen nyomasztó. A ritkán feltűnő effektek is elég gagyinak hatnak. Egy idő után a sok k*vától és stricitől is megcsömörlik az ember. Továbbá a cselekmény is elég lassan bontakozik ki, tehát, újból figyelmeztetlek: ha pörgős esti mozit akarsz, ez nem a te filmed.

Színészi játék. (8/10)

A színészek megválogatása szerencsés: a rossz karakterek ellenszenvesek, a jók szimpatikusak. A képből valamennyire Gemma Arterton lóg ki. Persze ő sem alakít rosszul, de erős a gyanúm, hogy ő inkább a felsőajka miatt szerepel a filmben, melyet olyasformán használ, mint Colin Farrel a szemöldökét.

Kategóriáján belül (6/10)

Ez attól függ, hogy horrornak vesszük-e a filmet, vagy drámának. Az előbbinek elég gyenge, az utóbbinak jó közepes. A kettő elegye már kicsit érdekesebb, meggyőzőbb. Ellenben, ha vámpírfilmnek vesszük, akkor lényegesen jobb lehet a megítélése.

Történet (8/10)

Látvány (8/10)

Az időnként megjelenő mágikusan álomszerű, kontrasztos színvilág miatt értékeltem így fel a látványt. A ritkásan megjelenő, összecsapott vizuális effektek azonban sajnos rontják az összképet.6,6/10 7/10IDE KATTINTVA!