Az idei év legnagyobb anyagi bukását, A magányos lovast az eddig igencsak sikeres trió, Gore Verbinski (rendező), Jerry Bruckheimer (producer) és Johnny Depp (színész) ültette a mozik vásznaira. Minden ott kezdődött, hogy egy mára már feledésbe merült westernhőst próbáltak feléleszteni, ez pedig már elég nagy kockázatot jelentett, viszont ehhez még jött a bődületesen nagy költségvetés és a forgatáson is voltak bajok (a viszontagságos időjárás miatt a díszletek megrongálódtak és hasonlók), így a bemutató ideje is elcsúszott. A végeredmény hatalmas pofára esés lett a kasszáknál és még a kritikusok is megtépázták a mozi jó hírét. Én személy szerint ezek után már szinte elvárások nélkül ültem le a tévékészülékem elé, hogy megtekintsem ezt a balszerencsés darabot, aztán jól meglepődtem, mivel egy egész szórakoztató műfajkavalkádban volt részem.
A főszereplő John Reid, egy ügyvéd, aki hosszú idő után visszatér szülővárosába. Érkezése meglehetősen izgalmasra sikerül, de ezek után se pihenhet, mivel bátyjával (aki egy ranger) és az ő társaival egy szökött fegyenc után erednek, viszont az embervadászat rossz véget ér, mivel a gazfickó rajtaüt üldözőin és ólommal béleli ki a kompániát. John azonban életben marad és egy Tonto nevű indián segítségével elindul bosszút állni testvéréért.
A fentebb leírt rövid sztori ismertetésből az jöhet le, hogy ez egy meglehetősen egyszerű forgatókönyvvel rendelkező szösszenet, pedig az igazság az, hogy a történet kissé túl lett komplikálva. Alapból feleslegesnek éreztem a több szálon futó cselekményt és karakterekből sok kifejezetten felesleges volt. És hiába a meglehetősen bő lére eresztett játékidő, vannak kibontatlan elemek bőséggel a filmben, emellett az is felhozható a negatívumok oltárán, hogy meglehetősen szétszórt és nem igazán lehet eldönteni, melyik műfajba is tartozik. Az egyik jelenetben még megy a poénkodás, a következőben pedig már a dráma kap hangsúlyosabb szerepet, a kettő között meg nincs átvezetés, hirtelen következik be a váltás, ez pedig kissé zavaró néhol.
Ezek ellenére is azt tudom mondani A magányos lovasra, hogy tetszett! Már maga a remekül megteremtett western hangulat és a rengeteg klasszikusra való visszautalás megér egy főhajtást, de a látvány is meglehetősen impozánsra sikerült. Az akciójelenetek rendkívül dinamikusak, jól megkoreografáltak és tele vannak játékos ötletekkel. A játékidő elején és végén látható vonatos üldözéses jelenetsorozatok egyenesen felejthetetlenek, annyira pazarul lettek összerakva!
De a színészek játékát se érheti panasz! Johnny Depp-t sok kritika érte, hogy most is csak Jack Sparrow újabb alteregóját öltötte magára, ebben pedig lehet is valami, de én mégis élvezettel néztem alakítását és még midig jókat tudtam derülni vicces megmozdulásain. Armie Hammer sem volt rossz a címszereplő megszemélyesítésében, hozzá is köthető néhány kifejezetten poénos jelenet, de a drámaibb részeknél is jól helytált. A gonosz oldalon egyszerre hárman is állnak, egyikük a tehetséges karakterszínész William Fichtner, a rutinos öreg, Tom Wilkinson és a kissé mellőzött, de mindig jól alakító Barry Pepper. Az ő figuráik lettek meglehetősen elnagyoltak, emiatt sajnos nem is tudtak sok pluszt belevinni játékukba, de azért nem volt velük gond.
És végül, de nem utolsó sorban itt van nekünk Hans Zimmer is, aki a nagyszerű zenei aláfestésért felelt. Muzsikái ismét dinamikusak, fülbemászóak, helyenként drámaik, tehát a szokásos minőséget kapjuk a német géniusztól.
Összességében meglehetősen szórakoztató ez a western műfajba oltott kalandozás, bár néhol kissé szétesik a cselekmény, a történet is tartogat túlkomplikált részeket és a karakterek kidolgozottsága terén is vannak gondok, de a fantasztikus látványvilág, az elképesztő akciójelenetek, megfelelő színészi alakítások és a remek aláfestő dallamok garantálhatják a két és fél órás kikapcsolódást. Sőt, akik még a kissé elvont, morbid humorra is vevők, tuti nem fognak rossz szájízzel feltápászkodni a stáblista után/közben.
6,6
7/10
