Az Insidious-trilógia azon kevés horrorszériák közé tartozott, ami - ha a második rész egy kicsit gyengébbre is sikerült - mindig tudott hozni egy minőségi szintet. James Wan és Leigh Whannell párosa 2004-ben robbant be a köztudatba, amikor a mára már az egyik legkultikusabb horrorfranchisenak, a Fűrész-nek elkészítették az első részét. Ezután egy kevésbé jól sikerült darabbal jelentkeztek (Halálos hallgatás), majd 2010-ben megérkezett az Insidious.
A hatalmas siker talán annak volt köszönhető, hogy a már jól ismert "démonos" tematikát egy új megvilágításba helyezte és egy pazar mitológiát kanyarintott köré. A három évvel későbbi második rész ugyan ezt a világot mélyíteni tudta, ám a főszál mégsem lett elég érdekes. A harmadik résznek pedig egy meglepően jól sikerült előzményfilmet készítettek, amit ezúttal már Leigh Whannell írt és rendezett. Benne volt a rizikó, hogy egy új Insidious-rész már felesleges lesz, ám szerencsére nem így lett.
Az utolsó kulcs főszála, az Insidious: Gonosz lélek történései után veszi fel a fonalat, amiben Elisenek - társulva Tuckerrel és Specs-csel - egy új megbízást követően kell gyerekkori házába visszatérnie, hogy egyszer, s mindenkorra leszámoljon régi és saját démonaival is.
Ezúttal Adam Robitel vette át a direktori széket, aki ezelőtt az Ördögűzés: Deborah Logan története című horrorfilmet is rendezte, és szerencsére méltó utódja lett Wan és Whannell örökségének. Ugyan vizualitásban semmi újat nem tudott hozni a negyedik részre, de végig biztos kézben tartotta a filmet, sőt egy-két jelenetet egészen bravúrosan épített fel és mutatott be.
A történetért ezúttal is Leigh Whannell felelt, aki még nyolc évvel később is tudott újdonsággal szolgálni. Egészen jól állt az Insidious-szériának, hogy jobban megismerhettük Elise (fiatal) karakterét és családját, amivel így már kellőképpen meg lettek magyarázva az eddig felmerülő kérdések.
Ám sajnos a film legnagyobb hibája is a forgatókönyvben rejlik, ugyanis akármilyen jól sikerült maga a sztori, a negyedik rész indokolatlanul sok humorral rendelkezik, ami néhol eléggé zavaró tud lenni. Tucker és Specs karakterében persze eddig is voltak komikus dolgok, ám itt kicsit túltolták.
Ami viszont dicséretes, hogy ismét olyan karaktereket kapunk, akik hihetőek és életszagúak. A szériára eddig sem volt jellemző, hogy szereplői a ZS-kategóriás buta horrorfilmek idegesítően sikoltozó főszereplőinek feleltek volna meg, és szerencsére ebben most sincs változás. Sőt, Caitlin Gerard és Spencer Locke testvérpárosa kimondottan jól volt megírva és eljátszva. A filmben feltűnő démonok megjelenése pedig ismét hátborzongatóra sikerültek.
Ugyan az Insidious: Az utolsó kulcs nem ér fel az első és a harmadik rész magas minőségéhez, de a másodiknál simán élvezhetőbbre sikeredett. A készítők elmondása szerint itt a vége a szériának, így a szálakat is remekül elvarrták, és így már tényleg mondhatni, hogy az Insidious-quadrológia egy magas minőséget képviselnek a horror műfaján belül.
