Senkinek nem mondok azzal újat, hogy a tavalyelőtti év egyik legjobban várt könyvadaptációja A szürke ötven árnyalata volt. Hatalmas érdeklődés mutatkozott afelől, hogy vajon Sam Taylor-Johnson és stábja, hogy tudják megfilmesíteni nők ezreinek kedvenc könyvét. A közvélekedés szerint elég rosszul és azóta A szürke ötven árnyalata egyfajta hivatkozási ponttá vált a rossz filmek elitjében.

Újranézve azonban rá kellett jöjjek, egy-két cifrább részt ugyan kihagytak, de könyvadaptációnak egyáltalán nem volt rossz a Fifty Shades of Grey. Az meg, hogy milyen volt maga az alapanyag, már más kérdés. De ahogy mondani szokták, sz*rból nem lehet várat építeni...

A negatív kritikák és nézői visszajelzések (na meg a könyveket író E.L. James hisztis magatartása) miatt mind a rendezőnek, mind a forgatókönyvírónak mennie kellett, hogy helyükre új alkotók kerülhessenek, azonban ez nem segített, hanem inkább rontott a helyzeten. 

A sötét ötven árnyalata egyáltalán nem lett jobb az első résznél, sőt jóval rosszabb annál. Sajnos a film első 10 perce után a néző hamar rájön, hogy ebben a sztoriban nincs több, mint az a két óra, ami A szürke ötven árnyalata volt, ugyanis kisebb-nagyobb változatásokkal ugyan azt a filmet kapjuk, mint tavalyelőtt.

A szerelmespár újra egymásra talál, hogy aztán újra nagy legyen a szerelem, hogy aztán újra és újra szexelhessenek, majd újra jön ugyan az a probléma a kapcsolatban, hogy a karakterek újra átgondolhassák, hogy tényleg ér ennyit ez az egész?

Mindezt James Foley unalmas, lapos és feszültségtől mentes rendezésében. Legalább az első résznek volt egyfajta stílusa, ami néha-néha tudott kellően önreflektív lenni, hogy saját magán is röhögjön. Itt ilyen nincs, sőt emelik a tétet, és most több drámát próbálnak belepaszírozni ebbe a 120 percbe, hiábavalóan.

Egyszerűen annyira nincs tétje mindannak, amivel próbálják kicsit izgalmasabbá, feszültebbé tenni a lapos történetet, hogy végül saját maguk is belátják ezt, és hamar, egy-két kellően idióta huszárvágással megpróbálják meg nem történtté tenni az egészet.

Abban viszont lehetett bízni, hogy majd az új alkotógárda végre mer tököket növeszteni és végre megkapjuk azt, amit már az első résztől is vártunk: a tabudöntögető szexjeleneteket. De Foleyék ebben is kudarcot vallanak. Ugyanazt az átlagnál picivel erotikusabb szerelmeskedést látjuk, mint három évvel ezelőtt, most viszont azzal a különbséggel, hogy már a második aktust is közömbösen nézzük végig. 

Az az igazság, hogy A sötét ötven árnyalata igazából egy gyenge újrája az első résznek. Átvettek belőle minden gyengébb pontot és még azt sem sikerült átmenteni belőle, ami működőképes volt Sam Taylor-Johnson filmjében: a zeneválasztást és a stílust. Így végezetül azt kell mondanom, amit soha nem hittem volna: Ha ismételten Christian és Anastasia viharos kapcsolatára vágysz a filmvásznon, akkor inkább nézd meg újra A szürke ötven árnyalatát...