Ha egy Quentin Tarantino rendezte filmre ül be az ember, akkor nagyjából tisztában van azzal, hogy mire számíthat. Pörgős, sokszor színes káromkodásokkal tarkított párbeszédek és vérben gazdag, erőszakos képsorok azok, amik az évek, évtizedek alatt eggyé váltak Tarantino nevével, így elég megosztó személyiség a nézők szemében. A nagy spagetti western rajongó hírében álló rendező az utóbbi években leginkább arra törekedett, hogy visszahozza ezt a régebben szebb napokat megélt műfajt a mai filmes köztudatba, így nem lepődtünk meg azon, hogy 3 évvel ezelőtt elkészített filmje, a Django elszabadul után ismét ebben a műfajban szeretne alkotni. Persze eleinte nem úgy alakultak a dolgok, mint azt, ahogy a rendező gondolta.
Már megvoltak a főszereplők, és épp a forgatás előtti olvasópróba közben valamelyik színész a 8 közül kifecsegte a forgatókönyv részleteit, aminek következtében Quentin megsértődött és kijelentette, hogy nem készíti el a filmet, csupán könyv formájában jelenteti meg a forgatókönyvet. Az alkotás iránti előzetes rajongás következtében több felolvasást is rendeztek az államokban, ahol a színészek maguk olvasták fel a történetet, majd ez olyan nagy pozitív visszajelzést eredményezett, hogy mégis nekiálltak leforgatni az Aljas nyolcast.
John Ruth, a „Hóhér” egy lovaskocsin szállítja Daisy Domerguet Red Rockba, hogy ott bitófára lógassák. Hozzájuk csatlakozik Marqius Warren őrnagy és Chris Mannix a szörnyű időjárás végett. A közelgő hóvihar miatt egy útba eső kocsmába kénytelenek betérni, ahol 4 férfi tartózkodik. Ruth egy idő után rájön, hogy valaki vagy valakik másnak adják ki magukat és valójában a nőt próbálják meg kiszabadítani. Ezt követően egy macska-egér játszma veszi kezdetét a fogadóban…
Amint elkezdődik a film és felcsendül Ennio Morricone fantasztikus szerzemény, rögtön megkapjuk azt a western hangulatot, amit régen olyan műfaji klasszikusok szolgáltattak, mint az Egy maroknyi dollárért, A jó, a rossz és csúf vagy a Volt egyszer egy vadnyugat. Ez nem csak Morricone zenéjének köszönhető, hanem Robert Richardson lassan váltakozó havas természetképeinek és a régi filmeket idéző, Tarantinotól megszokott főcímnek.
Ez a lassú tempó végig tapasztalható a filmen, az utolsó 1 órát leszámítva. Ennek köszönhetően komótos tempóban kezd el kibontakozni a történet és a főszereplők jelleme. Az ismét jól megírt dialógusokban elrejtett információkkal, utalásokkal kellőképpen felvérteződnek egyes szereplők, ám sajnálatos módon nem mindenki kapja meg a kellő mennyiségű játékidőt, így páran semlegesek maradnak a nézők számára.
Pedig lett volna rá idő. Az embert próbáló, közel 3 órás játékidőből másfél az alapozásra megy el és mivel így sem jut elég idő mindenkire, vagy mert inkább a bemutatott karaktereket tartják előtérbe, nyugodt szívvel kivághattak volna fél órát és akkor sokkal jobban működött volna a film egésze, valamint nem válik kicsit elnyújtottá a bevezetés.
Mert valljuk be, egy kamara darabról van szó, ami 2 helyszínen játszódik (de leginkább csak a fogadóban), így még Tarantino pörgősre megírt dialógusaiban sincsen annyi kraft, hogy az érdekfeszítő tudjon maradni ennyi ideig.
Amint az alapozás véget ér, a rendezőtől megszokott hirtelenséggel csap át a történet, ezúttal egy vérben gazdag thrillerbe, ami nem egyszer juttatja eszünkbe akár A dolog című John Carpenter rendezte horrorklasszikust (ahol szintén Morricone volt a zeneszerző) vagy Agatha Christine legjobbikát, A tíz kicsi négert. Már a Django elszabadulban megmutatta a rendező, hogy elég véres westernt tud csinálni, ám ezúttal még rá is licitál elődjére. Néhol már öncélúvá válik a túlzott erőszak, amihez erős gyomor kell.
A szereposztás egyfajta visszatekintésként is funkcionál Tarantino rendezői munkásságára. A nyolc főszereplőből - kettőt kivéve - mind dolgozott már a direktorral: Russell – Grindhouse: Halálbiztos; Jackson – Ponyvarégsz, Jackie Brown, Kill Bill 2., Django elszabadul; Goggins – Django elszabadul; Roth – Kutyaszorítóban, Ponyvaregény; Madsen – Kutyaszorítóban; Dern - Django elszabadul; Parks – Kill Bill 1-2, Grindhouse: Halálbiztos, Django elszabadul. Mégis a legnagyobbat Jennifer Jason Leigh alakítja, aki ezzel az alakításával az utóbbi idők egyik legjobb női figuráját testesítette meg. De még hogy! Láthatóan élvezte minden egyes percét szerepének a színésznő, mert egy olyan erős és eszelős játékot mutat, amit a néző egyhamar nem felejt el. Mellette az ismét csúcsformában levő Samuel L. Jackson is eltörpül.
Ugyan nem lett olyan erős, mint a Django elszabadul, de még így is remek szórakozást nyújtott. Ha egy kicsivel rövidebb lenne, sokkal jobban ütött volna, így volt egy 20-25 perc, ahol ellaposodott a sztori. Ha a rendező ismét westernt készítene, nem bánnám. Elképesztő módon tudja megidézni ezt a műfajt. Méltóképpen kezdődik ez a filmes év is.
7.5/10
