„Here comes the Boogeyman!”
Emlékszem, amikor először láttam az első rész előzetesét, mély nyomot hagyott bennem. Majd, mikor megnéztem a filmet, olyan nyomasztó hatást gyakorolt rám, hogy még napokig tartott, míg feldolgoztam a látottakat. Szóval, megviselt, na! Nem is néztem újra egészen mostanáig, mielőtt még mozikba került a várva várt (nem!) folytatása. Célját újra elérte, hála Scott Derrickson író-rendezőnek, aki az Ördögűzés Emily Rose üdvéért után újra megmutatta, hogy kell feszült horrorfilmet készíteni.
Persze Hollywoodról beszélünk, így nem is lehetett kérdéses, hogy a 3 millióból készített alkotás – miután siker lett – folytatás nélkül maradjon. Érdekelt is a project, egészen addig, amíg Derrcikson végül nem vállalta el a folytatás rendezését, csupán részben felel a sztoriért. Csakugyan az előzetesek sem győztek meg, így viszonylag nulla elvárással ültem be rá a párommal.
Egy férjétől menekülő anya gyermekeivel pechére pont egy olyan házba keres menedéket, ahol régebben rituális szertartás által meggyilkoltak egy családot. Az elbocsátott seriff-helyettes - aki anno ebben az ügyben nyomozott – úgy gondolja, hogy a család veszélybe van, így a segítségükre siet. Aztán megkezdődik az őrület…
Vagyis kezdődhetne, ám végül elmarad ez a kis apróság. De ne siessünk annyira előre… A legnagyobb baj a filmmel, hogy a fő karaktereket nem tudták rendesen megírni, ami miatt csak nézzük és nézzük a filmet, de nem vált ki belőlünk úgymond semmilyen érzelmet a cselekmény. Az anyát játszó Shannyn Sossamon ugyan olyan szürke alakítást nyújt, mint a nemrég adásban levő Wayward Pines sorozatban. A volt sheriff-helyettes karaktere sem azt a ragaszkodást kelti a nézőben, mint egy főhős, csupán szánalmas botladozásait figyelhetjük, ami megmosolyogtató, de semmi keresnivalója egy horrorfilmben.
Dylan karaktere az egyedüli, aki kimagaslik a középszerből, köszönhetően az egész jó színészi képességekkel megáldott Robert Daniel Sloannak, és amikor már kezdenénk szimpatizálni ezzel a kedves kis sráccal, fogták a forgatókönyvírók, és háttérbe állították, hogy idegesítő ikertestvére vegye át a helyét a vásznon, ami eléggé nagy kapufának bizonyult.
Ennél a filmnél is bebizonyosodott, mennyit számít egy jó rendező. Míg Derrickson filmje első perceitől egy olyan fojtogató légkört varázsolt, ami már a kezdetekkor nyomasztotta a nézőt, itt végig hiányzott és csupán idegesítő jump screeneket kaptunk helyette. Majd olyan sokszor mutogatta a Sinister hátborzongató gonoszát, Buhguult, hogy eltűnt belőle a misztikum és már nem tudott olyan szintű hátborzongatást nyújtani, mint 3 éve.
A Sinister legnyomasztóbb percei talán azok voltak, amikor szembesültünk, mik vannak azokon a felvételeken. Látszott, hogy a folytatásban is erre szerettek volna több hangsúlyt fektetni, de átestek a ló túlsó oldalára, és túlzásba vitték, önismétlőek lettek, és ezen jelenetek végett kicsit leül a film.
Majd volt egy ígéretes 5 perc (a rádió), amikor lehetőségük lett volna az alkotóknak egy új irányba folytatni a cselekményt, ami sok ígéretes megoldással és misztikummal kecsegtetett, aztán meggondolták magukat, és hagyták a fenébe, hogy aztán visszatérjenek az eredeti elképzeléseikhez, és csináljanak egy súlytalan, kiszámítható és kicsit nevetséges finálét.
Szerencsére bukás lett a pénztáraknál, így lehet csak DvD-re készült folytatásokat kapunk. Kicsit sajnálom, hogy ez lett a vége, volt benne potenciál. Nem is kevés…
3/10
