„Amíg van egy két jó falat, s egy jó falat az csak akad...”
A Disney stúdió ebben az évben sem hagyott minket feldolgozás nélkül és most az 1967-es A dzsungel könyve című rajzfilmklasszikusán volt a sor, hogy újabb több száz millió dollárral gyarapítsa az egeres cég zsebét.
A meglepetés mostanra az, hogy nem azt a humoros és gyermeki hangvételt akarták képviselni filmjükkel, mint anno a rajzfilmmel, hanem inkább az eredeti, Rudyard Kipling 1894-es, sötétebb hangulatú novellagyűjteményéhez akartak hűek lenni.
Bagira, miután egy csecsemőt talál a dzsungelben, egy farkascsaládhoz viszi, hogy azok gondoskodjanak róla. 10 év után visszatér a dzsungel legfélelmetesebb állata, Sir-Kán, a tigris és feltett szándéka, hogy megölje az emberkölyköt. Mauglinak mennie kell és hol máshol lehet biztonságban, mint az emberek világában...
Mondanom sem kell, a kritikusok imádják, a nézők visszajelzései pozitívak és az ötödik hétvégéjén is még 17 milliót zsebel be hazájában, miközben világszinten már a 800 millió dolláron is túl van. Egy szóval: siker. Emellett még baromi látványosnak mondják, és sokak szerint a 3D az Avatar óta nem volt ilyen jó.
Mindezek mellett nem tettem magasra azt a bizonyos lecet, mivel az előzetesek nekem nem igazán adták el a filmet és mert a klasszikus rajzfilm azon kevés Disney-mesefilmek közé tartozik, amit imádok, még akkor is, ha énekelnek benne.
Az új A dzsungel könyvével az a baj, hogy a készítői nem igazán tudták eldönteni, hogy hány éveseknek szeretnék készíteni ezt a filmet, vagy inkább olyannyira akart szólni mindenkinek - kicsiknek és nagyoknak - , hogy végül egy stílusban folyamatosan ugráló hibrid lett belőle. Hol komorabb és sötétebb, hol bohókás hangulatot áraszt, a régi klasszikust idézve.
Azt előre tudták, hogy inkább hű akar lenni az eredeti műhöz, ám azt elfelejtették, hogy Kipling nem feltétlen gyerekeknek szánta könyvét, mivel abban a verzióban elég sok erőszak és áldozat kíséri végig Maugli kalandjait. Láthatóan abból a hangualtból is próbáltak átmenteni valamennyit, ami működött is, de aztán 180 fokos fordulatot vesz a mese és Baluval találkozva inkább egyfajta vicces haverfilmmé válik. Azt követően ismét 180 fokot vesz és visszatérnek a komorabb jelenetek.
Amit még leginkább hiányoltam, és amiért nagyon imádom a mesefilmet, hogy ott bárki, bármennyire is gonosz karaktert képvisel, mindenki kedvelehető, mert tele van szórakoztató dolgokkal a jelenetük. Itt viszont sem Kában, sem Lajcsi királyban, sem pedig a majmokban nincs semmi kedvelhetni való, mindegyikük egytől egyig unszimpatikusak a néző számára.
De hogy ne csak leszóljam a filmet - hiszen rossznak egyáltalán nem nevezném - dícséretet érdemel a látvány. Tényleg szemkápráztató képeket kapunk, ahhoz képest, hogy a forgatás 95%-a a zöld háttér előtt lett felvéve és csak utána lett az összes állat beleszerkesztve. Mind a dzsungel, mind a benne élő állatok teljes mértékben valósághűek lettek.
A dzsungel könyve egy elképersztő látványvilággal megáldott mese, ám ezt az esőerdőt közömbös állatokkal töltötték meg, akik nem fognak a nézők szívéhez nőni. A történet kicsit elnyújtott és inkább törekedett a realizmusra, mint a nézők, és legfőképp a gyerekek szórakoztatására.
5/10
